• 

 

 

Van egy világ, hol a valóságban

Még sohasem jártam,

De a legszebb álmaimban néha rátaláltam.

Ott sosincs viszály, örök béke honol,

Tücsök énekére, madárdal válaszol.

Évszázados fák közt hűs patak csordogál,

Napsütötte tisztáson tündérpalota áll.

Virágillatú szél borzolja hajamat,

Arany napsütésben csillámok táncolnak.

Amerre csak nézek, minden mosolyog rám.

Egy lelógó faág megérinti ruhám.

Bár csend van, de lelkemben egy dallam felcsendül,

Úgy érzem a gondom, tőlem messze kerül.

Selymes fűszálak vigyázzák léptem,

A szeretet fényében fürdik egész lényem,

S ekkor halk neszezéssel, ahogy sóhaj lebben,

Puha pilleszárnyon egy tündér elém libben.

Nem beszél, de mégis értem minden szavát,

Kézen fog és repít hegyen és erdőn át.

Halandó nem érezhet ilyen érzést soha,

Puha lepkeszárnyon álom repít tova.

Eddig nem hallott dal csendül lelkemben,

A szeretet ritmusa dobban a szívemben.

Átjár ez az érzés, mint huzat a házon,

Hogy ez el ne múljon, csakis azt kívánom.

Könnytelen fáj, sajog e világ szépsége,

Elvarázsol a tündérek szelíd békessége.

Nem hivalkodóak és mégis ragyognak,

Szívem rejtekébe melegséget hoznak.

Túl ragyogják a napot, s a reggeli harmatot,

Kedves mosolyukkal áldják meg hajnalod.

Érzem, amit eddig nem éreztem sosem,

Hogy e világ létezését őrzi majd a szívem.

Mert, kell a hit és kell a remény,

Hogy valahol az álmok mélyén,

Létezik egy olyan világ,

Mely őrzi e tündérek nyomát...

 

Tündér himnusz

Összejöttünk mi tündérek,

Hogy táncoljunk egy fényévet.

Dobban a sok-sok fürge láb,

Repít minket a boldogság.

Mi vagyunk itt a csillagok,

És Te is az vagy, csak nem tudod.

Messzi égből jöttünk le.

Gyökeret rakni Földünkre.

Használd a harmadik szemed,

Hogy varázsló tündér lehess.

Hisz tündér volt rég az ember,

Csak mostanra elfeledte.

Együtt táncolunk a Földön,

Együtt repülünk örökkön.

A Föld szívébe leszállunk,

Szerelmünket megtaláljuk.

 

 

 

Mese a tündérlélekről

Olyan a tündérek lelke, mint a szivárvány, amit ők rajzolnak fel az égre. Aki csak úgy messziről ránéz, azt hihetné: szép, szép, de csak egy kis áttetsző csillogás. De próbálná bárhogy is, mégsem juthatna el soha a szivárvány másik végéhez. Ha valaki egy kicsit jobban figyel, hamar rájön, hogy a tündérlélekből a végtelen kacsint vissza rá. Aki pedig nem csak nézi, de igazán látja is, az tudja: a tündérlélek szivárványának sokszínű harmóniájában a boldogság derűs napfénye a fájdalom felhőinek milliónyi könnycseppjén szűrődik át. De mégis, a tündérlélek szivárványában ott rejtőzik a világ minden szépsége. Benne van a májusi orgonák hamvas szirmaiban tobzódó tavasz színe. Megcsillan rajta a lila akácok fölött bódult násztáncba szédülő kék lepkék szárnyán játszó fény, a mosolygó tündérszemek égszínkékje. A hegyek fenséges fenyveseinek gyantaillatú mélyzöldje, de a tavaszi rétek dús, szelíd, üde zöldje is. Benne ragyog a nap, benne a búzamezők színe, a méz édes színe, a tündérlányok aranyhaja. Benne táncol a szenvedély tüzének színe. Benne dobog a tündérek forró szíve, benne él arcuk pírja, ajkuk rózsalángja, a hajnal fénye. Ilyen a tündérlélek szivárványa. Ilyen a tavasztündér lelke, aki nem csak a vizek hátát, de az emberek szívét szorító jégpáncélt is fel tudja olvasztani egyetlen mosolyával. Ilyen a nyártündéré, aki a szív szelíd tavaszi zsongását egyetlen nevetésével a nyár éltető, örök forróságává szítja. Ilyen az ősz tündérének lelke, aki a vad nyári tüzeket úgy varázsolja bele az ősz zamatos gyümölcseibe, hogy megmámorosodik, aki csak egybe is belekóstol. Igen, ilyen a hótündérek lelke is. Hiszen hogy tudhatnák különben a tél hideg álmát a hópelyhek táncoló csipkéivel, a jégvirág mesebeli rajzaival, a zúzmarás ágakon csodásan szikrázó napfénnyel megszépíteni? Minden tündérlélek szivárványában ott rejtőzik hát a tavasz, a melegség, a szikra, a tűz. Az érzelmek örök tavasza, a szeretet melege, a szerelem szikrája, a szenvedély vad lángolása. Így aztán, ha egy tündér egy halandó társául szegődik, egy embernek ajándékozza a lelkét, az addig vaksi, csak a szürkeséget ismerő ember-szem kinyílhat végre, és a maga boldog teljességében ismerheti meg az élet minden igazi színét, fényét és melegét. Láthatja magát Tündérországot. Láthatja, sőt megkaphatja, örök időkre. Mert a tündérlélek ragyogó szivárványa egyben mégis különbözik az égen ígéretként feltűnő, halvány visszfényétől: az égre feszülő fényhíd rendszerint gyorsan eltűnik, egy tündér lelke viszont örökre azért ragyog, akit társául választott. Mi hát a szerelem? Nem más, mint az ajándékba adott tündérlélek. A végtelen, ami el akar és el is tud férni egyetlen ember tenyerében. A világot teremtő és fenntartó örök láng, ami önként bújik el egyetlen ember szívébe, mert már csak azt akarja melegíteni. A szférák zenéjének, a vizek vidám csobogásának, a tavaszi szél szelíd susogásának, a madarak boldog énekének harmóniája, ami mind-mind a szeretett emberről szóló egyetlen dalba költözik, hogy a tündérszerelem boldogságáról szólhasson. Mivel pedig a tündérlélek halhatatlan, természetesen az ilyen szerelemnek sem kell soha elmúlnia. De jaj a tündérnek, ha rosszul választ. Jaj, ha érdemtelennek bizonyul az, akinek ajándékba adta a lelkét. Mert az emberek ritkán tudnak jól vigyázni arra, ami a végtelent hordozza magában. Mert sok ember csak azért táplálja a tüzet, hogy mellette egy magányos, hideg, sötét este vacogása és félelme ellen menedéket találjon, de ha másnap reggel már nincs szüksége rá, akkor vállvonva hagyja azt kialudni, netán még el is tapossa. Mert van, aki a szivárványt csak koronája díszének kívánja. Mert van, aki süket arra a dalra, ami a szerelmes tündér lelkéből árad. Ilyenkor pedig, ha a tündér lelkére nem vigyáz aki azt ajándékba kapta, bizony már-már átokká válik a tündérlélek halhatatlansága. Mert ami végtelen, az végtelenül tud fájni is, de ami halhatatlan, az még a végtelen fájdalmat is túlélni kényszerül. De sajnos korántsem nyomtalanul: a szerelmükben magukra hagyott tündérek lelke gyémánttá dermed. Gyönyörű marad, és továbbra is ott csillog benne és rajta a szivárvány minden színe és fénye, ami a halandókat továbbra is gyönyörűséggel tölti el. De a tündér maga tudja, fájdalmasan érzi, hogy valamikor szabad, vad, szenvedélyesen szerető lelke ma már csak hideg, kemény kő, amiből minden kis ütés képes újabb és újabb szilánkokat letörni. Dala vagy elnémul, vagy csak fájdalmasan lüktet, dermedt lelkének szilánkjai pedig gyémántkönnyként áradnak szeméből, de bármennyi fájdalmat hordoz is minden csepp, a végtelen nem fogy el soha. A tündér pedig csak sír, gyémántkönnyekkel, sír, olykor láthatóan, máskor csak a dalain át, megint máskor pedig csak befelé, hiszen tudja jól, hogy ő arra született, hogy örömöt, vidámságot, boldogságot hozzon az emberek világába, és ezt még gyémánttá dermedt lélekkel se felejti el. Teszi a dolgát, mosolyt csalogat az emberek ajkára és boldogságot a szívükbe, akkor is, ha neki nagyon fáj, akkor is, ha az emberek, akiket felvidít, nem is veszik észre az ő fájdalmát, a tündérlélek fájdalomszilánkjait. De az, aki a kezdetekkor megteremtette a tündéreket és embereket, nem ilyen szomorú sorsot szánt a szerelmükben csalódott tündéreknek. Aki az örök szivárványt először tündérlélekké formálta, aki mindent lát, a rosszak kapzsiságát és a jók hűségét, a tündérek bánatát és örömét is, az jól látja azt is, hogy aki boldogságot ad, annak nem járhat jutalmul csak fájdalom és szomorúság. Ezért aztán nem csak vidám és szomorú tündérek, jó és rossz emberek vannak a világon. Vannak még mások is, kiválasztott kevesek, igaz látók, akik nem tündérek, de mégis képesek igazi szeretetre, emberek és tündérek szívébe egyaránt belelátnak, és tudnak ott örökké melegítő tüzet, örökké világító, boldog fényt gyújtani. Egyedül ők azok, akiknek még az sem lehetetlen, hogy meggyógyítsák a dermedt tündérlelket, sőt, hogy újra fellobbantsák benne a szerelem lángját. Az ilyen kiválasztottakkal találkozó tündér választhat, hogy feledést kér-e avagy semmit nem felejt el, de mindenképpen elmúlik a lelkéből minden dermesztő, elmúlik a szomorúság, a fájdalom, a csalódás és a gyász. Nem marad más, mint az emlékezés szelíd békessége, de főleg a boldogság és a jókedv meleg ragyogása és a szenvedély olyan forrósága, ami még a dermedt gyémántot is újra boldogan az égre szökkenő lélekszivárvánnyá bűvöli. Így hát a tündér végre tényleg boldogan él - de nem ám csak addig, amíg meg nem hal! Nem, hanem örökké, hiszen a tündér szivárványlelke halhatatlan, és a lelkében boldogan áradó dallal a kiválasztott szemébe nézve immár halhatatlan a szerelme és a boldogsága is.

 

 

Az öregember három kívánsága

 

Egyszer, egy öregember sétált az erdőben. Ráköszön egy alakra, az visszaköszön, és bemutatkozik: Szia, Én vagyok a jó tündér. Mivel rámtaláltál kívánhatsz tőlem hármat! De jól fontold meg, mert egyiket sem lehet visszacsinálni, és havonta csak egyet kívánhatsz. Az öregember szinte gondolkodás nélkül rávágja: az első legyen az, hogy szép fiatal legyek. Az öregember hazamegy, immáron fiatalon. Elmegy egy hónap mulva a jó tündérhez, mire ő kérdezi: nos, hogy telt el ez a hónap? Emberünk meséli... az elején nagyon jó volt, aztán jöttek a gondok. Vissza kellett mennem dolgozni, mert így már nem jár a nyugdíj. De sajnos nem keresek sokat, mert már elfelejtettem mindent, ami a szakmámhoz tartozott.. meghát annyi új dolog van...

A jó tündér kérdi: Mi legyen a második kivánságod? Erre az öregember: Azt akarom hogy gazdag legyek. Ne kelljen dolgoznom. Hazamegy.. jön egy hónap mulva. Meséli a jó tündérnek: óh, olyan jó volt, mindent megvettem, ami megtetszett. Új házat, kocsit, Plazmatévét. Aztán jöttek a régi barátok kunyerálni, meg egyre több ismeretlen ember kezdett nekem kedveskedni. Persze mindíg kiderült hogy csak pénzt akarnak kicsikarni belőlem. Még a nők is csak azért voltak velem, mert tudták, hogy gazdag vagyok. Közben meg senki sem kedvelt igazán, mert mogorva vagyok, régimódi és szinte teljesen elidegenedtem az emberektől öreg koromra...

Értem, feleli a jó tündér.. és mi legyen a harmadik kivánságod? Az öregember nem válaszol.. csak néz... aztán kinyögi: az a baj, hogy bármit kívánok végül csak szenvedéssel jár.... tanácstalan vagyok. Te mit javasolsz?

Mire a jó tündér: Óh, kis butus öregúr... hát kívánd azt, hogy mindíg minden helyzetben legyél elégedett...

 

Tündérszikla

 

Messze-messze a Kárpátok havas bércei közt van egy különös csúcs. Nem is igen mondható csúcsnak, hiszen a magas hegy teteje, mintha le lenne vágva, kis fennsíkot alkot, rajta egy különös szikla: egy fekvő lányalakra ráborulva egy férfi. Tündérsziklának hívja azt a nép, s a szikla tövében nyíló halványkékbe játszó fehér virágot a Hold Leányának. S mindenki tudja a Tündérszikla történetét is. Réges-régen ez a hegy nem volt ilyen kopár, hanem rengeteg fenyves borította, mint a környező hegyeket. Csúcsa, csakúgy mint a többi hegyé, az eget verdeste. A rengeteg fenyves között volt egy kis tisztás, rajta kis falucska bújt meg. A fenyvesben pedig boldogan élt az erdő tündére. Édesanyja a Hold volt, édesapja az Északi Szél. Gyönyörű volt a Tündér, szeme fényesebben ragyogott, mint édesanyja, a Hold. Légies alakját sokszor látták az erdőben elsuhanni az éjszakai vándorok, könnyű, fehér fátyolruhája kékes színben villant meg a fák között. De mindig csak éjszaka. Ilyenkor járta körbe erdejét: megsimogatta a vén fenyők törzsét, akik megfiatalodva, délcegen mosolyogtak le rá, harmattal szórta be a kis tisztások gyönge virágait, álomport hintett a mókusok és nyuszik szemébe. És minden éjjel elsiratta azokat a fákat, melyeket a falu népe vágott ki. Sokszor ellátogatott az erdő szélére, oda, ahol a kis falucska temetője volt. Szerette ezt a helyet: csöndes volt, nyugodt, kicsit szomorú is. A mohos fakeresztek itt-ott megdőltek, de mindig voltak újak is, és a Tündér az embereket is elsiratta, azokat az embereket, akik kedves fáit ölték meg. Egy este új keresztet vett észre, de vissza is rettent, mert egy emberi alakot látott a sírra borulva. Egy legény volt az, virágot szorongatott kezében, és egyre csak zokogott, zokogott. Összeszorult a Tündér szíve, elfelejtkezett anyja, apja tiltásáról, és odalépett a legényhez. Hűs virágkezével végigsimított a homlokán, álomport szórt a szemébe, s mikor elaludt, ölébe vonta a fejét, dajkálta, kedves dalokat dúdolt neki, édes szavakat sugdosott a fülébe. Elfelejtkezett mindenről és mindenkiről egészen addig, amíg az Északi Szél meg nem suhogtatta a lombokat: édesapja figyelmeztette a hajnal közeledtére. Megrettent a Tündér, óvatosan lefektette a legényt a puha mohára, és elsuhant a fái közé. A legény hajnalban meglepetten ébredt, nem tudta, mi történt vele, de valami nagyon édeset érzett a szívében. Másnap este is kijött, a Tündér már ott leselkedett a fák között. S minden úgy történt, ahogy az előző nap. Harmadnap a Tündér hiába várta a legényt, az nem jött. Leült a sírhoz, és végtelen szomorúságot érzett a szívében. Rémülten jött rá, hogy szerelmes lett a legénybe. Hiába tiltotta anyja, hiába tiltotta apja. Egyszercsak valaki átölelte a derekát: - Hopp, megfogtalak, szép Tündér! A legény volt az. A Tündér megpróbált kiszabadulni a karjaiból, de fogva tartója nagyon erős volt. Végül feladta, és megkérdezte: - Mit akarsz tőlem? A legény belenézett holdsugarú szemébe, és azt válaszolta: - Nem tudtam, ki volt az, aki megvigasztalt bánatomban. Ki volt az egyetlen, aki megsajnált édesanyám halálakor. Mert az emberek olyan kegyetlenek. Olyanok, mintha nem lenne édesanyjuk. Neked van édesanyád, szép Tündér? A Tündér bólintott. - Van - felelte halkan. - A Hold az édesanyám. - A Hold? Akkor te nagyon boldog lehetsz. Édesanyád örökké él. Akkor már nem kellett a Tündért erősen fogni, egymás mellett ültek, s csak nézték egymást. Hetekig mást sem csináltak, mint ültek éjszakánként a kis kereszt mellett, nézték egymást, és meséltek. A legény mesélt édesanyjáról, a szegény özvegyről, aki hamar elvesztette urát. s látástól-vakulásig dolgozott, hogy egyetlen fiát fölnevelje. Elviselt minden megaláztatást, csakhogy fia ne nélkülözzön. De bizony a sok megpróbáltatás megtörte, s legyengült. Fia, aki közben felnőtt, hiába hozott kevés megtakarított pénzén mindenféle csodagyógyszereket: édesanyja meghalt. A Tündér is mesélt. Mesélt anyjáról, a Holdról, apjáról, az Északi Szélről. Elvitte legényt éjszakai útjaira, megmutatta az erdő csodavilágát, együtt simogatták az erdő fáit, becézgették az újszülött őzikéket, együtt öntözték harmattal a virágokat. A fiú egy napon megkérdezte: - Hozzám jössz feleségül? A tündér megrettent. - Azt ... azt nem lehet - hebegte. - Dehát miért nem? - kérdezte a legény. - Hiszen szeretjük egymást. - A szüleim azt mondták, hogy nem szerethetek meg földi embert. A legény a szemébe nézett: - És nem szeretsz? A Tündér lesütötte a szemét. - De szeretlek, de... - Akkor meg mi a baj? Hiszen a szüleid is tudják, hogy szeretsz. És szóltak egy rossz szót is? Kérdezd meg őket, kérlek! - mondta a fiú esdeklőn. Másnap a legény remegve ült a temető keresztjénél. - Biztos nem jön el. Biztos megtiltották neki a házasságot. Miért is vetettem fel ezt az ötletet? Talán nem voltunk boldogok? Fölnézett a Holdra. Úgy tűnt neki, mintha szomorúan mosolyogna le rá. A következő pillanatban aztán kivirult, kifényesedett minden, s a Tündér a nyakába borult: - A feleséged lehetek! Nézd, mit kaptam anyámtól! - Egy ezüst virágkoszorút mutatott. - Ez volt az ő mennyasszonyi koszorúja is. Nem volt pap, aki a sehonnan jött leányt hozzáadja a szegény fiúhoz, így a fenyvesek között esküdtek meg, Isten szabad ege alatt. A lakodalomra nem jött el a falu, de ott volt az erdő népe. S este a Hold bevonta sugaraival a legény kis viskóját: ezüst palotában töltötték nászéjszakájukat. Az Északi Szél megzengette a fenyveseket: orgonazúgással köszöntötte az újdonsült házaspárt. A falu népe kerülte a házasok viskóját, de nem is hiányoztak nekik. A fiú nappal fát vágott a többiekkel, de este, ha hazament egy más világ várta. Nem tartott sokáig a boldogságuk. Az országot ellenség fenyegette, s a férfiaknak be kellett vonulni. Egyedül maradt a Tündér, és várta, várta hazaurát. Sorra jöttek haza a férfiak: sérülten, fáradtan, bénán, de a legény nem volt köztük. Ha a hazatért katonákat kérdezte uráról, csak legyintettek: - A háborút elvesztettük, sokan odavesztek, nem láttuk őt, lehet, hogy ő is meghalt. Aztán már nem jöttek többé katonák. A Tündér ráeszmélt: szerelmese elesett. És a Tündér elkezdett fogyni, halványodni. Már nem járt ki az erdőbe, a vén fenyvesek megdőltek, a tisztások virágai kiszáradtak, a mókusok, nyulak, őzek elköltöztek más erdőkbe. A Tündér csak feküdt a kis viskóban, nem látogatta más, csak a Hold és az Északi Szél. A falu népe messziről elkerülte a szerencsétlen asszonyt. Nem jöttek vigasztalni, gyógyítani. - Látod, leányom - mondta szomorúan az Északi Szél -, ezért óvtunk az emberektől. A tündér halhatatlan, de csak addig, amíg az emberek össze nem törik a szívét. Egyszer aztán kihunyt a Tündér szeméből a holdsugár, meghalt. A Hold fekete felhőkkel fátyolozta el arcát. Az Északi Szél pedig fölkapta leánya pillekönnyű testét, gyöngéden a felhők közé emelte, majd rettentő dühvel leomlasztotta a hegy tejetét. Recsegve-ropogva dőltek ki a kiszáradt fenyők, a faluból pedig nem maradt semmi, csak kövek és sziklák. A hegy tetején aztán lerakta leánya holttestét, s a Hold sugaraival lassan kőburkot vont köré. Évekkel később egy rokkant koldus járt arra. Nem lehetett nagyon öreg, de a sok nehézség erősen megviselte: teste összegörnyedt, arca ráncos volt, fél karja és fél lába hiányzott. A falut kereste. Már az úton mondták neki, hogy nem létezik, de nem hitte. Ott ült a sziklák és kőtörmelékek között, ahol faluját sejtette, és zokogott késő estig. Aztán már csak ült kiszáradt szemmel, és nézett maga elé. Végül föltekintett a Holdra: - Az nem lehet, hogy nem él! - kiáltotta. - Hová rejtetted a lányod? Hangja ismét zokogásba fúlt: - Hová rejtetted a feleségem? A Hold hűs sugarával végigsimított a homlokán, és egy fénynyalábot küldött elé. A koldus követte a sugarat egészen a hegy tetejéig, ahol megtalálta feleségét. Ráborult a sziklára, és zokogni kezdett újból. A Hold sugaraival pedig lassan kőburkot vont köré.